neki: "Neked kinnt kell legyél a farmon, segítened kell a farmernak
mindenben, a tűző napon, esőben, hóban, tejet kell adjál, borjúkat kell
szüljél. Adok neked 60 év élethosszat." Erre a tehén válaszolt:
"Ilyen durva, kemény életet akarsz nekem adni 60 évig? Én inkább visszaadok
40-et, elég ebből az életből 20 esztendő is nekem.." Az Isten egyetértett.
A második nap Isten megteremtette a majmot és mondta neki:
"Neked szórakoztatnod kell az embereket, majomtrükköket csinalni,
megnevettetni őket. Adok erre 20 évet."
A majom valaszolt: "Micsoda egy unalmas élet lenne ez, egész nap trükköket
csinálni, majomkodni. Elég nekem 10 esztendő is erre, 10-et meg visszaadok."
Az Isten a majommal is egyetertett.
A harmadik napon Isten megteremtette a kutyát es
mondta neki:
"Egész nap a kapuban kell üljél, és meg kell ugass mindenkit, aki csak
elmegy a ház előtt. Adok neked 20 esztendő élethosszat." A kutya válaszolt:
"Ez nekem túl hosszú idő, ugatni egész nap, 20 esztendeig.
Visszadok 10-et, eleg nekem a maradek 10 is." Az Isten ezzel is egyetértett.
A negyedik nap Isten megteremtette az embert és mondta neki:
"Ne csinálj semmit egész nap, csak egyél, igyál, szórakozzál, játsszál,
aludjál, szeretkezzél, élvezd az életet. Adok neked 20 esztendő élethosszat.
" Az ember válaszolt:
"Nem addig van az! Az a 20 év túl rövid nekem erre a szép életre.
Van egy ajánlatom: úgysem kell Neked, Isten az a 40 év, amit a tehén
visszaadott, meg az a 10 év, amit a majom adott vissza, meg az a másik 10 év
sem, amit a kutyától kaptál vissza. Tudod mit, add ide nekem ezt a 60
esztendőt!"
Az Isten sóhajtott egyet és egyetértett az emberrel is.
Ezért van az, hogy az első 20 esztendőnkben nem csinálunk semmit egész nap
csak eszünk, iszunk, szórakozunk, játszunk, alszunk, szeretkezünk, élvezzük
az életet, a következő 40 esztendőnkben robotolunk, dolgozunk esőben, hóban,
tűző napon, a következő 10 esztendőnkben trükköket csinálunk,
nevettetjük az unokáinkat, mint a majmok, és az utolsó tíz esztendőnkben
csak ülunk a ház kapujaban és ugatunk, morgunk mindenkire, aki csak elsétál
a ház előtt.
Kedves barátaim egy kis reklám post:
Nem csak itt de már a twitter-en is lehet követni -> http://twitter.com/Napimese
Valamint másik blogom -> http://bla-bla-blaa.blog.hu/
Szép napsütötte hétvégét így novemberben is mindenkinek!
- Mondd bölcsek bölcse, mit tegyek, hogy gazdag és boldog legyek?
- Menj el a nagy tóhoz, és dobd a parton lévő kavicsokat a vízbe, amíg meg nem találod azt a kavicsot, amelyik meleg. Őrizd meg azt a követ, s akkor gazdag és boldog leszel.
Elvándorolt a szegény, boldogtalan ember a nagy tóhoz. Fölvette az első követ, hideg volt, behajította a vízbe. A második is hidegnek bizonyult, azt is a vízbe hajította. Hetek, hónapok múltak, s ő egyre csak dobálta a vízbe a hideg köveket. Egyik nap már alkonyodni kezdett, ő fáradtan hajladozott, amikor a következő kavicsot fölemelve váratlanul forró meleget érzett kezében. Karja azonban máris lendült a megszokott mozdulattal, és a forró kő elmerült a tóban...
A ládikó
Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!
A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!
Pár idézet így hétvégére!
Nyugodt Ünnepet!
"- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan holnap, amikor el kell válnunk.
- Hogyha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
- Na igen-igen, úgy könnyű. De... de ha nem lehetnénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
- Hát tulajdonképpen...
- És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
- Micimackó, mi van ha mégis?
- Mégsem, az nem fordulhat elő.
...
- Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
- Mi az a fontos megjegyezni való?
- Hogy bátrabb vagy mint hiszed, erősebb vagy mint sejted, és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek... veled leszek."
A múlt egy csodálatos kifestőkönyv, és mi nagyon tehetséges színezők vagyunk. A kudarc élménye, vagy inkább emléke lassan vidám árnyalatba öltözik. És mi nap nap után egyre bátrabban vezetjük a kettős könyvelést, hogy aztán váratlan szembesülések hozományaként depresszióba amortizáljuk lelkünket. Miért? Miért vagyunk ilyen elképesztően idióták? Képtelenek vagyunk bármit is kezdeni az idővel, a mások és magunk döntéseivel. Mindent újracsinálnánk, állandóan elszalasztott ziccerekről, rossz húzásokról kesergünk, így rövidítve meg mindenkit. Nagy árat fizetünk, ha nem fogadjuk el a történéseket olyannak, amilyenek. A szeretet nagy bravúrja az elengedés. Így szép és teljes a lecke, amire tanít.
Miért töröd a fejed azon, ami megtörténhet veled? Meglehet, hogy meg sem történik. Tűzvészre gondolok, házad összeroskadására, csupa olyasmire, amibe beleeshetsz, s nem pedig belecsalogatnak. Inkább a csapdákra figyelj, azokra, amelyek orvul leselkednek rád. Mikor attól rettegsz, hogy az emberek veszélyt hozhatnak rád, gondolj arra, hogy mivel tartozol nekik. Méltóképpen élj, hogy méltóképpen ítéltess. Ne tégy semmit mások kárára, örülj mások szerencséjének, indítson meg az elesettek balsorsa, és mindig tartogass egy könnycseppet a szívedben az arra rászorulóknak. Ne feledd: emberhez méltóan kell élned, hogy méltó légy e magas cím viselésére. Hívd segítőtársul a bölcsességet. Ha tógájába burkolózol, megóv a bajoktól, szentélyében biztonságra lelsz. Csak azok lökdösik egymást, akik ugyanazon az úton járnak. A bölcs sohasem kérkedik, sok emberre hozott már veszélyt a dölyfös lélek. Elűzi önmagától a bűnt, és másnak sem rója fel. Nem rémül meg a világi erkölcsök láttán, és nem kárhoztatja mások cselekedeteit. A kárhozat veszedelmes. Élj nemes szívvel, és élj egyenes lélekkel! Parádé nélkül, gyűlölködés nélkül élni - íme: tiéd a boldog élet.
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”
(Linda Dillow)
"Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze."
Wass Albert: Előhang
Szentgotthárd, 1926. november 14.
Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves
kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is
vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,
hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerü falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa
megkérdezte fiát.
-Nos, mit gondolsz erröl az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk
van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák
árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi
udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül
láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog
családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig
látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk
"Ma megmentettem egy embert". ( Egy menhelyen élő kutya szemével...)
A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki.
Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.
Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.
Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit szeretni, és valakinek sokat jelenteni.
Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.
Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.
Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.
Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.
Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el.
Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.
És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak.
Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni.
Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük.
Ma megmentettem egy embert!
Idézetek//A Bölcs Hernyó
A kövér hernyó egy faágon ringatózott, és egyre lejjebb süllyedt a depresszió fekete mocsarában. Eképpen morfondírozott: Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából? Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.
Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak sem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...
Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...
És akkor jött az ötlet! Egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rámtalálni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!
Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.
Nagyon elkeseredett.
Feladta.
És akkor elkezdődött valami.
Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.
Két héten keresztül, teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt rá, hogy kinőtte a koporsóját!
De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
Belül is más lett.
Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.
Fájdalmas volt az első nyújtózás.
Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.
Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...
