“–Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a

maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: ” Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell
mennem” “Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.”

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötéves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.
Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:
“Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?” Az idős hölgy ezt felelte: ” Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském”

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ő elmegy
szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a
baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt
a babát? “Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a
legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.”Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

“Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy. ” A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. “A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

“Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.”
Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből.
Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett.
Aztán azt mondta nekem: “És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. “

“Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen. ” Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: “Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”

Oké – mondta. “Remélem van elég. ” Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: “Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt. ” Aztán
rám nézett és hozzátette: “Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

“De ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát.
Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát. ” Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről,
amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók
fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna
felkelni a kómából, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva ahogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy
újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a
fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve.
Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre
megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukája és a húga iránt – még a mai napig is nehéz elképzelnem.
És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.”

köszi.

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás , Büszkeség és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretetsegítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeség, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! Válaszolt a Büszkeség, mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet, mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.


Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, Én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.

- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, milyen fontos az életben a SZERETET!!!

"A tanítvány hűségesen küldte havonta lelki fejlődéséről beszámolóját a mesternek.
Először ezt írta:
- Érzem, hogy kitágult a tudatom, és megtapasztaltam a világegyetemmel való egységemet.
A mester ránézett a papírra, és eldobta. A következő hónapban ezt írta:
- Végre felfedeztem, hogy az isteni ott van minden dologban.
A mester elégedetlennek tűnt.
Harmadik levelében a tanítvány lelkesen magyarázta:
- Az Egy és a sok misztériuma megnyílt csodálkozó tekintetem előtt.
A mester ásított.
A következő levél ezt mondta:
- Senki sem születik, senki sem él, és senki sem hal meg, mert az "én" nem létezik.
A mester kétségbeesésében égnek emelte kezeit. Azután elmúlt egy hónap, el kettő, majd öt, végül egy egész év. A mester ekkor úgy vélte, itt az ideje, hogy emlékeztesse tanítványát kötelességére, hogy lelki fejlődéséről beszámolót írjon.
A tanítvány azonban csak ennyit írt vissza:
- Kit érdekel?
Amikor a mester elolvasta ezeket a szavakat, megelégedettség ömlött el az arcán, majd így szólt: - Hála Istennek, végre megtalálta!"

"Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk
táncolni az esőben.



Egy gyakori kérdés a Google-ban: Mi a szerelem?... nos, a legszebb
magyarázatot pár évvel ezelőtt hallottam egy asszisztens barátnőmtől.

Ezeken az esős napokon visszaemlékeztem a történetre, és szeretném ma
veletek
megosztani.



Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött
ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos
találkozója.
Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg
megérkezik
az orvos. Figyeltem, milyen

türelmetlenül néz percenként az órájára.



Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és
megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva

eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem

Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e
mégis
megvárni

az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek
otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a
feleségével.



Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr
elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában.
Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát
az ő
késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de

az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva
megkérdeztem: És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt
reggelizzenek? Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben
válaszolta: ;Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki
Ő.



Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben
néztem
a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra
gondoltam: ;Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen
alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem
is
ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt,
ami
van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a
boldog
és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem
azok,
akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.



Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk
táncolni
az esőben !!"

Kedves látogatóim!

Idén is elérkezett ez amikor is megszeretném köszönni ,hogy a világ minden tájáról látogattátok a blogomat!Tegyétek ezt jövőre is én pedig igérem mindig kedveskedek pár idézettel vagy tanulásgos történettel melyek hol pkönnyeket csalhatnak arcotokra hol pedig elgondolkodtatnak.

Mindenkinek nagyon Békés Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kivánok!!!!

1914-ben Szenteste éjszakáján éjfélkor hirtelen megszűntek a lövések a német lövészárkokból. Egy német rézfúvós zenekar karácsonyi énekeket kezdett játszani. Korábban, karácsony reggelén a német katonák kimásztak az árkokból, közeledtek a szövetséges vonalakhoz, miközben ezt kiabálták: Merry Christmas! (Boldog Karácsonyt!). A szövetséges katonák először trükknek vélték az eseményt, de hamarosan ők is előjöttek az árkokból és kezet ráztak a németekkel. A tűzszünet néhány napig tartott, a katonák cigarettát és karácsonyi pudingot osztogattak ajándékul egymásnak, énekeltek, sőt még fociztak is.

Egy csillag története

A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:

- Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban

Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen indult az életük.

Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!

Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.

Jó szándékú társai figyelmeztették:

- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm!

Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!

Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:

- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.

- Na, mutass fel valami eredményt!

Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.

- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.

Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.

- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.

- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.

Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.

Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.

- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!

Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.

1531-ben Németországban került elő az első karácsonyfára vonatkozó írásos utalás.

A karácsonyi énekeket Assissi Szent Ferenc honosította meg a templomokban.

1649 és 1660 között Angliában Oliver Cromwell betiltotta a karácsonyi énekeket. Úgy gondolta, hogy a karácsonynak egy komoly, fennkölt ünnepnek kell lennie, ehhez nem valók az énekek és az összejövetelek. Az ünneplést a szentbeszéd, a prédikáció és az imádkozás jelentette.

A Csendes éj című éneket 1818-ban egy osztrák pap, Joseph Mohr írta. A karácsony előtti napon közölték vele, hogy a templom orgonája eltörött és Szentestére nem készül el. A pap bánatos lett, és mivel a karácsonyt zene nélkül nem tudta elképzelni, úgy döntött, ír egy dalt, amelyet a kórus előadhat. Leült és megírt három versszakot. Később ebben a kis ausztriai templomban hangzott fel először a Stille Nacht.

Az Egyesült Államokban Alabama volt 1836-ban az első állam, 1907-ben pedig Oklahoma az utolsó, amely hivatalos ünneppé nyilvánította a karácsonyt.

1856-ban Franklin Pierce elnök díszítette fel a Fehér Ház első karácsonyfáját.

Hogyan választ édesanyát az Isten a fogyatékos gyermeknek?

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe. 

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás. 
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia. 
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez. 
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik: 
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket. 
Az angyal kíváncsiskodik: 
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog! 
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna. 
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal. 
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog. 
-De Uram, talán nem is hisz benned! 
Az elmosolyodik: 
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés. 
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény? 
Az Úr bólogat: 
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok. 
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben. 
Az Úr elmosolyodik: 
-Elég, ha adunk neki egy tükröt. 

/ Erma Blombeck /

Karécsonyi érdekesség:

A karácsonyfán lévő csillogó ezüstfüzér annak az asszonynak az ismertetőjele, akinek a férje elhunyt. Ez az asszony egyedül nevelte fel gyermekeit. Keményen kellett értük dolgozni és számukra boldog karácsonyt biztosítani. Egyedül díszítette fel a karácsonyfát is, hogy meglepje a gyerekeket. Sajnos a pókok észrevették a fát és ágról ágra haladva körbefonták hálójukkal. A gyermek Jézus meglátta a fát és tudta, hogy a család karácsony reggelén felkelve megsemmisítené azt. Ezért a pókhálót kicserélte csillogó-villogó ezüstfüzérre.

Tom Smith, egy londoni édességbolt tulajdonosától származtatható a szaloncukorhoz hasonló bonbon. Tom 1840-ben franciaországi utazásán vette észre az összecsavart papírba csomagolt különböző édességek választékát. Ezek a bonbonok nagyon népszerűek voltak, ezért elhatározta, hogy lekopírozza azokat. Főként fiatal férfiak vásárolták aztán tőle az édességet szerelmük részére. Ez adta az ötletet, hogy Tom kis "szerelmes mottóval" ellátott papírcédulákat helyezzen a csomagolás belsejébe. 1846-ban a karácsonyt is célba vette: a cukorka helyett kis játékok, apróságok becsomagolásával is próbálkozott. Az ötlet és a csomagolási mód aztán elterjedt, például a mai szaloncukornak megfelelő édesség formájában.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhők. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek időnként kínzó tengere - csak csüggedés. Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldről, se sárgáról, se kékről. Az őszi erd&ocirc; számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami... Amiről nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik. Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele. Messze távol tőlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynője tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghűségesebb alattvalóját, Kékszeműt. Miután megkérdezte tőle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, számára is megszűnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem ad ja át időben a színek titkát, ő is úgy marad örökre. A hamuszín tónál találkozott először Pál és Kékszemű. Mindjárt barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében, Kékszemű, de vonzotta őt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Pál bemutatta őt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemű elérkezettnek látta az időt, hogy a színekről meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait. - Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek? - Pedig igenis vannak! - és Kékszemű hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról. Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek. Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszeműnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná ő is a színeket. És nagyra nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke. Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínű felhőiből könnyeit. De Kékszemű szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira. - Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemű nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol.De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem ezt mondta! Csak akarnom kel! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!Emberek, hát igaz, mégis igaz!<br> És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol először találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fű, és az őszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz!Rohant azonnal barátaihoz.- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amiről Kékszemű beszélt. Mind igaz! De azok csak hűvösen méregették.- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyőzően. Lassan egyre szomorúbbak lettek. - Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet! - Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál? - Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek. "Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemű szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?! - Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig el fogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tud játok, hogy vannak színek?Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínűre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot. Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!

Kedves látogatóim.Így az ünnepekhez közeledve a szokásos történetek mellé egy-két érdekességet is szeretnék veletek megosztani hétről-hétre.

A karácsonyon kívül nincs még egy olyan ünnep az évben, amelyet a gyermekek olyan izgalommal várnának, mint december 6-át, Szent Miklós napját, amikor a jó magaviseletûeknek meg a rosszaknak ajándékot hoz a Mikulás - csak éppen a csintalanabbaknak virgáccsal, krampusz közvetítésével.

Miklós, az egyik legtiszteltebb szent, aki a történelem folyamán védõszentje lett Oroszországnak, Görögországnak és Szicíliának, valamint a vízen utazóknak, halászoknak, révészeknek, kereskedõknek, a házasságnak és az anyaságnak, Krisztus után a III. évszázad vége felé született Lykia kisázsiai római provincia fõvárosában, Patrában. Már fiatalon sokat olvasta a Szentírást, majd teológiát tanult egy kolostorban. Myra (Müra) - ma Demre - püspökévé választották és ebben a tisztségében részt 325-ben vett az egyház életében jelentõs elsõ niceai ökumenikus zsinaton, amely elítélte az arianus eretnekséget. 

Életéhez számos csoda és legenda fûzõdik. A legismertebbek: megajándékozott három leányzót, hogy biztosítva legyen a hozományuk, Nagy Konstantin császárt álmában arra kérte, hogy kegyelmezzen meg ártatlanul elítélt és börtönbe vetett katonáknak, s éhínségtõl mentette meg püspöki székhelyét, Myrát. A legenda szerint megszerezte és az éhezõk között szétosztotta egy Egyiptomból Konstantinápolyba tartó hajó búzarakományát, a szállítmány mégis hiánytalanul megérkezett rendeltetési helyére. Alighanem innen ered, hogy a tengerészek védõszentjükként tisztelik õt. 

Miklós püspök Krisztus után 350 körül hunyt el - arra nincs egyértelmû bizonyíték, hogy december 6-án költözött volna el ebbõl a világból. Földi maradványait római szarkofágban temették el a püspöki templomban. A keleti egyház bizonyíthatóan a VI. század óta szentként tiszteli. Emlékére pompás templomot építettek Myrában és Konstantinápolyban. A Myrában épült templomot földrengések, majd arabok és mamelukok támadásai többször súlyosan megrongálták, ennek ellenére megmaradt népszerû zarándokhelynek. A IX. században új templomot építettek a helyén, s két évszázaddal késõbb kibõvítették. 

1087-ben dél-itáliai normann kalózok elrabolták Szent Miklós földi maradványait és magukkal vitték Bariba, ahol azok napjainkban is az apúliai-római stílusban épült katedrálisban (San Nicola) nyugszanak. Egyes csontok, amelyeket a normannok állítólag Myrában felejtettek, ma az antalyai (Törökország) múzeumban láthatók. 

Az ókori Myra ragyogása az évszázadok folyamán elhalványult, templomát betemette az idõ. A XIX. század elején azután Oroszország érdeklõdni kezdett a templom iránt, s a cárok kiásatták, majd a krimi háború után helyreállíttatták. Az oroszok által a templom mellé építtetett kápolnán ma is látható a cirill betûs felirat. 1962-63-ban azután a török hatóságok befejezték a felújítási munkálatokat és 1989 óta Demre Szent Miklós- temploma - az ókori Myra maradványaival együtt - jelentõs turisztikai célpont, különösen mivel a 120 kilométerre fekvõ Antalyától és a közeli "török Rivierától" jó autóutakon vagy hajón könnyen elérhetõ. Demre nevezetessége végül a templomhoz vezetõ út mentén található kis park, közepén Miklós szobrával, amely a gyermekbarát szentet hátán ajándékokkal teli zsákkal, gyermekektõl körülvéve ábrázolja.

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: “Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit. “

"A ház ura itthon van?", kérdezték. "Nem", válaszolta az asszony. "Nincs itthon." "Akkor nem mehetünk be, felelték. Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt. "Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!" Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket" "Együtt nem mehetünk be a házba," felelték. "Miért nem?" kérdezte az asszony. Az egyik öreg magyarázatba kezdett: "Az ő neve, Jólét," mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta,” Ő a Siker és én vagyok a Szerelem.” Majd így folytatta, “Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.” Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült. „Ez nagyszerű!!”, mondta. „Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!” A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?” A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával. „Nem lenne jobb a Szerelmet behívni? Az otthonunk megtelne szerelemmel!” "Hallgassunk a menyünkre," mondta a férj a feleségének. "Menj, és hívd be Szerelmet, hogy legyen a vendégünk!” Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget, „Melyikőtök Szerelem? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk.” A Szerelem felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert, „Én csak Szerelmet hívtam, ti miért jöttök?” Az öregek egyszerre válaszoltak: "Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szerelmet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.” Ahol Szerelem van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!!!!"

Az ős tudás